2011.10.04.
Számos történeti adat található arra nézve, hogy az érzelmek, gondolatok elnyomásának, „nem kifejezésének” hatalmas kultusza volt a különböző korszakokban, napjainkig. Formáját tekintve eltérően jelentkezett ez a törekvés a különböző kultúrákban, a törekvés maga azonban a legtöbb helyen megtalálható..
Extrém változatai voltak ennek a különféle beavatási rítusok egyes elemei (pl. sziú naptánc, ausztrál bennszülöttek avatásai, stb.) amelyek elsősorban a testi-lelki terhelhetőség igazolására voltak hivatottak. Egyes kultúrákban az illetlenség és éretlenség jeleként is szerepelt az érzelmek kontrolljának sikertelensége, illetve az áradó gondolatközlés. Tehát az adott társadalomban elvárt önkontroll megnyilvánulási forma része volt az érzelmek/gondolatok elrejtése. Napjainkban sincs ez máshogy, lényegét tekintve.
Az egyéni élményvilágunkban is kidomborodik természetesen mindezek következménye. A szereptörekvéseinken túl megfigyelhető az is, amikor konkrétan az interaktivitás csökkentése a „nem nyilatkozás” célja. Ha valaki megbánt bennünket, és ő, vagy más rákérdez a megváltozott hangsúlyunkra, arckifejezésünkre, gyakorta előfordul, hogy tagadjuk a fájdalmunkat, vagy bagatellizáljuk azt. Lehet oka ennek például az, hogy nem kívánjuk reszkírozni további bántódás lehetőségét, bármiféle interakcióval. Azt fejezzük ki, hogy „nem bízom benned annyira”, hogy „kinyíljak” a dolog kapcsán. Persze többféle motiváció is állhat e viselkedés mögött, de azt illusztrálja csupán ennek említése itt, hogy általánosan megtapasztalható jelenség egyes érzések/gondolatok „eltűntetése” mind egyéni, mind társadalmi motivációk okán.
Feltehető azonban a kérdés, hogy az említett, „eltűntetésre” törekvés hogyan is valósítható meg, illetve milyen metodikával érhető ez el. Adódik a legközvetlenebb válasz, miszerint nyomjuk el az adott érzést, vagy gondolatot. Ne gondoljunk rá. A megoldás akár elő is állhatna ezáltal, azonban ha valaki ezt megpróbálja megvalósítani, akkor könnyen tapasztalhatja azt, hogy kudarcba fulladt a törekvése. Az oka ennek egy rég megfigyelt „paradoxon” a pszichológiában, amit „piros elefánt”, vagy „fehér medve”, vagy más efféle neveken jelölt hatásként emlegetnek. A mechanizmus lényege az, hogy ha valaki azt az instrukciót kapja, hogy ettől a pillanattól fogva semmiképp ne gondoljon a piros elefántra, akkor az illető akárhogy próbál ennek eleget tenni, nem fog sikerülni. Sőt, minnél inkább arra gondol, hogy ne gondoljon a piros elefántra, annál jobban eszébe fog jutni. Érzések terén is igaz ez. Azt lehet mondani tehát, hogy ilyen direkt úton nem nagyon érdemes megváltoztatásra törekednünk gondolataink/érzéseink terén, mert a kognitív rendszerünk működési szabályai alapján, egyre határozottabban kerül a figyelmünk fókuszába a jelenség.
Természetesen nem kell lemondanunk arról a szándékunkról, hogy kontroll alatt tartsunk bennünk felbukkanó gondolatokat, vagy érzéseket. Az imént említettnél azonban lényegesen hasznosabbnak bizonyul, ha egyfajta gondolati relaxáltságra törekszünk, így képessé válhatunk valóban másra gondolni, illetve a nem kívánt tartalmat „elengedni”. Különösen hatékony lehet mindez, ha az adott gondolati tartalomhoz, vagy érzéshez kapcsolódó jelenséget sikerül megérteni, felbukkanásához, illetve eltűnéséhez tényleges jelentéseket kötni. Magyarán egy teljesebb, vagy újabb értelmezést, szemléletmódot kialakítani az adott dolog kapcsán.